Kedves Olvasó!

Ha már idetévedtél, hadd köszönjem meg, ha időt szánsz az agymenéseimre. Gyorsan essünk túl a nagyobb valószínűséggel nem érdekes részén:

Miért kezdtem el írni ezt a blogot?

Mert az internet tele van sületlenségekkel, nonszensszel, kattintáshajhász butítással, amiről azt gondolom, hogy rád is hatással van, ahogy rám is. Na, ezzel most jól leírtam a kétharmadát a fellelhető tartalomnak. Ennek van egy különösen idegesítő formája, ami ellen kívánom most felvenni a harcot, mert nem igazán találtam olyan felületet, ahol kifejezetten ezzel, érdemben foglalkozna valaki, mégis idővonalak és instagram profilok, könyvespolcok, és személyes beszélgetések vannak telehányva velük.

Ezek az "élet igazságai", a "perfect sayings", a motivációs könyvek, az elhazudott, okosnak hangzó, de valójában jelentéstelen liftbe fingások, a coelhoságok, a trénerségek, coachkodások, áltudományos kreténkedések, amik pszichopátiára, önzésre, passzív agresszióra, hisztériára nevelik a társadalmat. És a legaljasabb formában, képekbe foglalva, megkérdőjelezhetőség nélkül, általános igazságként feltüntetve.

Kevésbé ideológiai: Bulikban, már bőven az after részen volt, hogy pótcselekvés gyanánt elkezdtem ilyen kiposztolt baromságokkal vitatkozni, és néha egész jó műsor voltam a még ébren lévőknek.

Ezzel nekem miért van bajom?

El kell ismerni, hogy a mai elfajzott kapitalista társadalomban az antiszociális viselkedés egy adekvát válasz, elvégre aki nem készíti fel magát néhány ilyen jellemvonással a "nagybetűs életre", az kevésbé lesz sikeres, rontja az érvényesülési esélyeket. Én ettől még fenntartom a jogot, hogy ettől undorodjak, és ennek hangot is adjak. Ezek az ostoba, jelentéstelen félmondatok egy hadviselés az empátiával szemben. Az, hogy ebből egyébként a terjesztői hatalmas bevételeket csinálnak, azt most ki is hagyom a dologból. Nem a pénzt sajnálom ezektől az emberektől, hanem ellenérzéseim vannak a módszerrel kapcsolatban, amivel szerzik.

Mire kell az empátia? (A teljesség igénye nélkül)

Ahhoz, hogy értelmesen beszélhessünk a problémáinkról, vagy arról, hogy merre tartunk, akár mint két szuverén ember, közösség, társadalom, stb., ahhoz elengedhetetlen, hogy ne igaztalan ostobaságokkal vonjuk körül magunkat. Amikor nincs empátia, olyankor a megúszásra törekvés, vagy már fennálló megtévesztettségből eredő heurisztikák maradnak, esetleg a pszichopátiás haszonszerző manipuláció. A saját, és mások fájdalmainak megélésének a képessége, a valódi érzelmi támogatás nyújtása... Meg ezer ilyen van.

Gyakorlatban hogy néz ki? 

Vajon mennyit segít az önigazolás rajtunk? Mennyit segít egy szakításkor, ha azt mondod, hogy "minden férfi csak dugni akar" vagy "minden nő kurva"? Vagy mennyit segít egy depresszióson, ha azt mondod neki, hogy "szedd össze magad", vagy azt, hogy "az a baj veled, hogy nem szereted magad eléggé"? Vagy mennyit segít egy munkájával küszködő embernek, ha annyival lerendezed, hogy "mondj fel a picsába"? De még vannak ilyen kedvenceim, hogy "pozitívabban kéne gondolkoznod", meg persze a magasabb szint, amikor már nem kizárólag a gyűlöletreflexet célozzák meg, hanem ideológiát csinálnak mögé, "akinek baja van veled, az igazából az ő problémája, nem a tiéd", vagy "ha nem tudja ezt az áldozatot meghozni érted, nem is szeret igazán", vagy "a pozitív gondolatoknak teremtő ereje van", és még sorolhatnám. Nem azt eredményezi ez, hogy mindenki geciokos megmondóembernek akar tetszelegni, miközben szarik a másikra? És közben nem ugyanezt kapják vissza? Érezzük egyáltalán annak a felelősségét, hogy ha valaki hallgat a tanácsainkra, és reflexből benyögjük neki, hogy "mondjál fel", vagy "dobd ki", ilyenek, azzal mekkora kárt okozhatunk?

Azt gondolom, hogy sem magunkkal szemben, sem másokkal szemben nem engedhetjük meg az állandó megúszást, mert tönkretesz. Engem biztos. :)

Köszi, ha olvasol!

M